Ha még egyszer újraélhetném azt az estét, életem felét szívesen odaadnám érte. Csakhogy jóvá tehessem mindazt, amit elrontottam akkor. Az ember együtt kell éljen elkövetett hibáival egy életen át. Ez a büntetése, amiért nem ismeri fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét. Hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért, és minden ki nem mondott szavunkért.....és ezeken keresztül úgy a magunk,mint a körülöttünk lévők jövendőjéért. 

Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar.

Emily Bronte kedvenc regényíróm gondolatai jutnak eszembe:

"Ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva! ....,,

 Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna,... mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.Ha közeledben van akit szeretsz, mintha melegebb lenne, mintha mindig sütne a Nap. A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, az illatok kellemesebbek lesznek ha a közeledben van aki kedves neked. Az az összetéveszthetetlen jelenlét-érzés amikor az egykor idegen ismerőssé válik, amikor a jelenléte elvarázsolja a környezetedet - a szeretet biztos jele. Nem kell mindig a testi közellét. Minél valódibb a szeretet, annál távolabbra hat térben és időben. Ha rád gondolok és szeretlek, megjelenhet lelkedben az üzenetem. A város másik pontján is. Néha a Föld másik oldalán is. Veled történt már ilyen, hogy térben és időben elhatárolva egy távoli lélek jelen volt az életedben, néha több szeretetet közvetítve mint a közeledben lévők ? Megmagyarázhatatlan, mégis van ilyen :)

Egy álom:

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is. Vártalak. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az. Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna... Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. a megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl......